10. Rész - Meg kell védjelek!

Kedves OlvasÓim.!:) Nem szoktalak titeket így hívni (amit nagyon sajnálom, pedig megérdemelnétek).  
Az előző részhez 7 komit kaptam, ami a többihez viszonyítva kevés, de mivel lett még 1 rendszeres olvasom és kaptam még 2 díjat, most ez nem zavar.! Nagyon nagyon nagyon szépen köszönöm nektek.!

Aztán, nyitottam egy új blogot amit ITT   tudtok elolvasni. Remélem ez is tetszeni fog és kapok komikat + feliratkozókat.:)

Megszeretnélek titeket kérni arra, hogy  egy kicsit bővebben fejtsétek ki, mi a véleményetek a blogról.  Tudom, hogy ezt sokan nem szeretnétek megtenni, de nekem nagyon sokat jelentene. 
Köszönöm előre is.:)
Komizzatok és iratkozzatok fel.!:)<33


- Gyertek! - indult el Justin a hajó felé. Azt akarja, hogy én felmenjek? Arra a baszott nagy jacht-ra? Vele?  Casie azonnal utána futott. Most komolyan, mi a fene ütött a húgomba? 
- Én biztos nem megyek! - tettem keresztbe karjaimat mellkasom előtt.
- Ne akard, hogy ide is úgy keljen felráncigálnom. - fordult vissza. 
Hihetetlen, de elindultam fel a hajóra. Nem tudom mi ütött belém.  Kíváncsi voltam mit akar, de közben féltem is tőle...

Amikor beértem tátva maradt a szám. Tudtam, hogy Justinék gazdagok, na de ennyire! /persze ha ez az ő hajójuk/   Kívülről sem volt semmi, de bent...wááow" 


- Szia! Te biztos Lexy vagy! - jött oda egy 30-as éveiben járó nő.  - Én Justin anyukája vagyok Pattie. - nyújtott kezet.  Egész kedves. 
- Lexy Reed. - fogadtam el kezét. - Elmesélné valaki végre, hogy mi is folyik itt? - néztem körbe.  
Justin ránézett az anyjára, majd felment az emeletre. Igen emeletes a hajó.  
- Casie! - fordult vissza -  Gyere fel és megmutatom a videó játékaimat. - mosolygott. 

A húgom imád videó játékozni. Én is szeretek, de nem vagyok függő. Gyilkos pillantást vetettem  rá, mire ő csak féloldalasan elmosolyodott. 
- Hogy a viharba ne?! - indult el Casie. Mióta beszél így? 
- Casie ne! - kiabáltam utána.
- Miért ne? - nézett rám értetlenül.
- Mert nem akarom, hogy vele legyél. - intettem Justin felé.
-  Lexy nyugodj meg. Ők ketten felmennek játszani, mi pedig leülünk és beszélgetünk egy kicsit. Így jó lesz? - simogatta meg karomat Pattie.
- Igen. - sóhajtottam - De! Ha egy újjal is hozzáérsz, én esküszöm megöllek! - néztem Justin felé.
-  Oké oké gyere velem, Justin ti meg menjetek már! - húzott a kanapé felé Pattie. 

Leültünk a kanapéra és megpróbáltam lehiggadni.  Nem nagyon sikerült. Még mindig nagyon féltem Casiet.  Félek hogy ez az elmebeteg vele is azt csinálja, amit velem tette még a táborban. A karom azóta is lila foltos. Általában egy csuklószorítóval eltakarom, vagy egy pulcsival. 

- Miért félsz ennyire Justintól? - kérdezte Pattie. Nem akartam neki elmondani. Elvégre mégis csak a fia. 
-  Inkább nem mondanám el. - hajtottam le a fejemet.
- Figyelj Lexy. Justin valójában nem ilyen. Vagyis nem volt ilyen. Régebben mindig mosolygott, nagyon jó tanuló volt, kedves volt és mindenben segített mindenkinek.  Ő volt a világ legjobb embere. Aztán... - itt elcsuklott a hangja. Szemeibe könnyek gyűltek.
- Mi történt? - néztem rá.
- Volt egy bátyja, David. Nagyon jó viszonyban voltak. Olyanok voltak mint a legjobb barátok. Mindet együtt csináltak. Együtt nevettek, együtt sírtak, együtt buliztak és együtt csajoztak. - nevette el magát az utolsó mondaton. - Aztán 2 éve volt egy baleset.  Kimentek a partra  sétálni, de találtak egy helyet, ami álltólag  baromi jó volt sziklaugrásra.  David fejest ugrott és beverte a fejét egy sziklába.  Elvesztette az eszméletét. Bevitték a kórházba, de  sajnos már  nem tudták megmenteni. -  bukott ki egy könnycsepp  szeméből -  Justin azóta ilyen akaratos és bunkó mindenkivel.  
-  Úristen! - kaptam szám elé kezemet - Semmi baj! Ne sírjon! -  gondolkodtam rajta, hogy megöleljem-e, de végül megöleltem.
- Nyugodtan tegezhetsz. - nézett rám mosolyogva -  De Justintól nem kell félteni a húgodat. Próbálj meg kedves lenni vele és  ő is az lesz. Hidd el! - simogatta meg arcomat.
-  Én még is félek tőle... - fordítottam el fejemet. 
- De miért? - nézett rám. Nem válaszoltam, csak levettem kezemről a csuklószorítót, ezzel felfedve a lila foltokat.
- Te jó ég! Ezt Justin csinálta? - kapta el kezemet. Bólogattam. 
- Egy hónapja, amikor a táborban voltunk. De nem érdekes. Szeretném tudni, hogy miért is vagyok itt.
- Nézd Lexy, ezt inkább Justintól kell megtudnod. Nekem az a dolgom, hogy Casiere vigyázzak.  - állt fel és elment.

Én is felálltam és felmentem Casieék után.  

- Baromi sok játéka van! Nézd meg te is! Nekem le kell mennem Pattie nénihez. - jött le húgom a lépcsőn.  Elég furcsa lett mostanában. Amióta bekerültük az otthonba...megváltozott.
Megráztam fejem, hogy egy kicsit kitisztuljon, majd továbbmentem. 
Nem tudtam melyik szobába kell mennem, így úgy döntöttem, hogy benyitok mindegyikbe. 
Aztán valami furát hallottam. Mintha valaki gitározna.  Gyönyörű volt. Mint egy profi. Valami szenzációs. De Justin mióta tud ilyen gyönyörűen játszani?  Kételkedtem benne, hogy tényleg ő az-e, de tuti, hogy ő volt, mert  más nem volt az emeletem rajtunk kívül.  
Halkan bementem a szobába és leültem mellé. Biztos, hogy észrevett, de nem foglalkozott velem. Csak ültem ott és figyeltem ahogyan játszik. Halkan dúdolt is mellette. 

- Ez gyönyörű volt! - mondtam, amikor befejezte.
- Mióta vagy te velem kedves? - nézett rám.
- Ha én kedves vagyok, akkor te is az vagy velem. Tudom, hogy te nem mindig voltál ilyen. - néztem szemeibe. 
- Tudod persze! Semmit sem tudsz, miért vagyok ilyen. - állt fel idegesen és az ablakhoz sétált. 
- De de tudom. - álltam meg mögötte - Figyelj én sajnálom ami történt a tesóddal...
- Sajnálod persze! - fordult meg. Szemei izzottak a dühtől és könnyesek voltak. Sosem láttam még sírni. - Semmit sem tudsz. Nem tudod, mit éreztem akkor és, hogy most mit érzek. 
- Akkor mondd el! 
- Miért pont neked mondjam el?! - intett felém jobb kezével. 
- Tudom, hogy ez most nehéz, de kérlek. - úristen!  Hihetetlen, hogy lesüllyedtem a könyörgési szintre. Akármilyen bunkó is, sajnálom.
- Minden az én hibám. Miattam történt minden. Tessék most boldog vagy? - tárta szét karjait. 
- Miért lenne a te hibád? - néztem rá értetlenül. Tényleg nem értettem.
- Mert én erőszakoskodtam, hogy ugorjunk le onnan. Megöltem a bátyámat. - sírta el magát. Fura volt, hogy sírni látom. Ez nem megszokott tőle. Nagyon megsajnáltam.  Iszonyatos érzés lehet elveszíteni egy testvért, főleg ha ilyen közel állt hozzád. 

Hihetetlen, de olyan szinten megsajnáltam, hogy rám is rám jött a sírhatnék, de sikerült visszatartanom.  Bármennyire is utálom, úgy éreztem tennem kell valamit.
Közelebb mentem hozzá és megöleltem. Kezeit derekamra vezette és hatalmas erővel szorított magához, miközben fejét nyakamba fúrta.

- Miért hoztál ide? 
- Meg kell védjelek! - suttogta nyakamba.